T. Természetföldrajzi jellemzés

T.1. Felszínfejlődés

1

Somogyország a Dunántúl első, az ország ötödik legnagyobb területű megyéje (6035,11 km2). A megye északi és déli része, Siófok és Barcs között mintegy 120 km a távolság. Domborzata, éghajlata, vízrajza, talaja és természetes növénytakarója, valamint állatvi­lága hazai viszonylatban sokszínű, tarka képet mutat. A megye változatos felszínfejlő­désének köszönhetően a Dunántúli-dombságnak szinte minden típusú középtájából magában foglal kisebb részeket.

A felszínfejlődési folyamatok szerepe ma is kiemelkedő, mivel eredményük jelentősen meghatározza a természeti erőforrásokat. A mező- és erdőgazdálkodás feltételeit (talaj­típusok, lejtésviszonyok, égtáji kitettség, a talajerózió és -defláció veszélye, növényzet stb.); a vízgazdálkodás feltételeit (vízbázisok, azok kapacitása, szennyezés­érzékenység). Egyre fontosabbak a természeti feltételek az építéseknél (talajállékony­ság, csúszásveszély; talajvíz szintje) vagy a hulladékok elhelyezésében (61. térkép).

A tájak környezeti és természeti szempontból fontos jellemzőit a földtörténeti folya­matok alakították ki. Somogyban az elmúlt 2-3 millió év történései a meghatározóak.

Ekkor történtek a domborzatot alapvetően meghatározó kiemelkedések és süllyedések: a Balaton-medence, valamint a Felső-KaposKalocsai-árok létrejötte, és nagyrészt en­nek következtében a Kapos és a Zala folyásának kialakulása.

1/A. A mai Somogy megye földtörténetében új fejezetet jelentett a Pannon-tenger majd -beltó vissza­húzódása (amely a felső-pliocén időszakára, mintegy 3 millió évvel ezelőtt már végbement). Az alig ta­golt száraz térszínen megindul a völgyképződés. A korszak meghatározó folyói észak-déli irányban hozták a vizet és a hordalékot a mai Bécs, Pozsony, Komárom térségéből.

A korábbi Horvát-Szlavón-beltó helyett már a Dráva völgye húzódott itt (a maitól kissé eltérő helyen). Így ez a terület volt az említett folyók és a Dunántúli-középhegységből induló, szintén észak-déli irányú vízfolyások erózióbázisa.

A Dél-Dunántúli arculatát döntően meghatározó történés, a Gleichenberg-Keszthely vízválasztó hátság kiemelkedése a térség észak-nyugati peremén zajlott le. Ez a hátság, valamint a Dunántúli-közép­hegység keleti irányba terelte a Dunát. (A kutatók a eltérő módon határozzák meg a Duna kisalföldi irányváltását, egyesek szerint ez az esemény még a pliocénban, több mint 2,4 millió év előtt, mások szerint viszont csak az alsó-pleisztocénben következett be).

Ezzel a Dunához csatlakozó folyók is elkerülték a Dunántúli-dombságot. (A Gleichenberg-Keszthely vízválasztó hátság kiemelkedése nagyban hozzájárult a Rába futásirány-változásához is. A folyó ko­rábbi délkeleti irányát megváltoztatva, szintén a Kisalföld felé fordult.) Feltehetően ezzel egy időben helyeződött délebbre a Mura, s elhagyva a Kerka-vidékét a Zalai-dombság déli peremén kezdte meg teraszos völgyének kialakítását.

 

1/B. Két másik nagyobb tektonikus mozgás gyakorolt még erős hatást a megye mai természeti jel­legére: a Felső-KaposKalocsai süllyedék kialakulása, valamint a Balaton létrejöttét kialakulását ered­ményező süllyedéssorozat.

Az alsó-pleisztocén végétől (mintegy 1,5 millió év előtt) egyre erősebb süllyedés hozta létre a Felső-KaposKalocsai-árkot (ennek vonalát ma is követi a Kapos Simontornya térségéig, majd a süllyedék keletre fordul, és Kalocsától északra ér véget).

A Felső-KaposKalocsai süllyedék létrejöttével egy időben a Zselic, Mecsek és a Szekszárdi-dombság megemelkedett, s egy új vízválasztót képeztek.

Mind a két folyamat akadályt jelentett a Dunántúli-középhegységből érkező vízfolyások számára, hogy eljussanak a Dráva-menti süllyedékbe. Így a következő időszakban, a közép-pleisztocénben a Felső-KaposKalocsai-árok szolgált a Dunántúl nagy részének erózióbázisaként (Belső-Somogytól, Külső-Somogyon és a Völgységen át egészen a Dél-Mezőföldig).

A Drávamenti-síkság területe azonban továbbra is süllyedő térszín maradt, amit az új vízválasztó felől érkező vízfolyások folyamatosan töltöttek. A síkság felszínének formálásában ettől az időszaktól kezdve meghatározó szerepet kapott a Dráva.

Ugyancsak ebben a periódusban következett be a Zala első elterelődése (korábban a mai Marcal-me­dencében folytatta útját). Egy vízfolyás, amely a Felső-KaposKalocsai árokba folyt (és visszavágódott), Türjénél déli irányba fordította a Zalát.

A másik nagy földtörténeti esemény, a Balaton kialakulását eredményező süllyedéssorozat a közép-pleisztocén végén indult meg (mintegy 1 millió éve). A folyamat egyre keskenyebb területet érintve, négy szakaszban játszódott le:

¨    Az első süllyedési szakaszban jött létre a Balatoni-elősüllyedék. Ebben a mai tónál jóval nagyobb területre kiterjedő süllyedékben azonban csak a durva hordalék rakódott le, a vízfolyások még elju­tottak a Felső-KaposKalocsai-árok területére.

¨    A következő szakaszban kialakult a Balatoni-medence süllyedéke (riss-würm interglaciálisban). A bakonyi vízfolyások már megrekedtek a medencében, noha egységes tó még nem alakult ki.

¨    A würm időszak során bekövetkező süllyedés eredménye a Balatoni-tómedence létrejötte. Ez már egységes, nagy vízfelület kialakulásával járt. Egyes időszakokban déli irányban 1-4 km-rel tovább terjedt, mint jelenleg. A visszahúzódás után a magasabb partszakaszok közötti részeket a tóba fo­lyó patakok hordaléka töltötte fel.

¨    Tízezer éve (a holocén elején) lejátszódó szerkezeti mozgások hatására alakult ki a Balatoni-tóme­der, amelynek területe kisebb volt a mai Balaton vízfelületénél. Az akkori meder északi partját jelző törésvonal közvetlenül a mai part mentén fut, a déli partot mutató törésvonal azonban a jelenlegi partvonaltól több száz méterrel beljebb húzódik.

A Balatoni-tómedence kialakulását követően játszódott le a Zala második eltérítése (kaptúrája), amikor a tómedence felől egy hátravágódó völgy Fenékpusztánál elérte és elfordította a folyót keleti irányba.

Azzal, hogy a Balaton-medence alacsonyabbra került, mint a tőle délre lévő területek, újabb vízvá­lasztó alakult ki a Somogyi-dombságon. Ezt a vízválasztót nem magas dombvonulatok határozzák meg, hanem a két süllyedék (Balaton és a Dráva), ezért néhol rendkívül kis magasság határolja a víz­gyűjtőket (például a Rinya és a Nagy-Berek vízgyűjtőjét). A vízfolyások futásirányának megváltozását bizonyítják Észak-Somogyban egyes észak-déli irányú völgyekben a völgyvállak a lejtésviszonyai. (A magas völgyvállakat még a Bakonyból dél felé tartó vízfolyások hozták létre, az alacsony völgyvállakat viszont már a somogyi vízválasztótól északnak folyó vizek alakították ki.)

 

1/C. Az alapkőzet más, kisebb szerkezeti mozgásai is hozzájárultak a domborzat formálásához.

A domboldalak lejtésviszonyait érdekes módon határozza meg a megye egyes térségeiben a kiemel­kedés módja. A törésvonalak által határolt kisebb szerkezeti egységek kiemelkedésük során aszimmet­rikusan megbillentek.

Külső-Somogy keleti felében a nyugat-keleti irányú fővölgyek által határolt táblarögök billentek meg észak-déli irányba. Ennek megfelelően a völgyek közötti hátak északi lejtői rövidek és meredekek, a déliek viszont hosszan elnyúló lankát képeznek.

Külső-Somogyban az észak-déli irányú hátak északi területei is kiemeltebbek (Boglári-hát, Karádi-hát, Balatonföldvári-hát, valamint a fő folyók közötti hátak). Ezért jellemzőek az észak-déli irányú vízfo­lyások (a fordított irányúak rövidek), és a hátak gerincmagassága dél felé haladva a vízfolyással együtt egyre alacsonyabb.

A Marcali-hát északi része hasonlóan magasabb, és töréslépcsőkkel ereszkedik le a Balaton irányába s a környező völgyek felé is. Hasonló lefutás jellemzi a Boglári-, Karádi- és Balatonföldvári-hátat is.

A tágabb térségben hasonló aszimmetriát mutat az Észak-Göcseji-dombság déli, és a Dél-Göcseji-dombság északkelet-délnyugati lejtéssel, míg a Tolnai-Hegyhát táblarögei délkeleti lejtésűek.

A dombsági területek emelkedése a külső erők felszínformáló tevékenységét is nagy mértékben befo­lyásolta. A kiemelkedések amelyek időben változó intenzitású folyamatok voltak a vizek erősebb lefutásával felgyorsították a völgyi felszabdalódást, amely a dombsági tájjá való formálódás meghatá­rozó folyamata.

 

2

A somogyi táj arculatát, a dombokat és más térszínformákat döntően a vízfolyások ala­kították ki (bevágódás, hordalék stb.). A vízfolyások kialakulását, lefutását ugyanakkor nagy mértékben meghatározták az előbb említett nagy földtani folyamatok. Az egyes kistájaknál további kisebb léptékű események (süllyedések, kiemelkedések stb.) is sze­repet játszottak.

2/A. Mivel a somogyi térség szárazfölddé válása után a folyók észak-dél irányban folytak, ugyanilyen irányú (meridionális) völgyeket alakítottak ki. Ennek megfelelően a Dunántúli-dombság területén igen gyakoriak az észak-dél irányú völgyek és hátak. (Más területeken a korábbi folyóvölgyek földtani nyo­mai mutathatók ki.) Észak-déli irányú Belső-Somogyban a Marcali-hát, Külső-Somogy nyugati részén a Balatonboglári-, Karádi- és Balatonföldvári-hát. A Zselic nyugati részén is a meridionális irány a meg­határozó. (A tágabb térségben észak-dél irányú völgyek jellemzik a Kelet-Zalai-dombság területén a Söjtöri-, a Zalaszentmihályi-, a Zalaapáti-, Türje-Zalavári-hátat; valamint a Dél-Baranyai-dombságot. A Geresdi-dombság fővölgyei és völgyközi hátai pedig délkeleti lefutásúak.)

Ezek az észak-dél irányú völgyek és hátak szerkezetileg előre jelzettek, az alapkőzet-törésvonalak mentén formálódtak ki többnyire 2 millió évnél régebben (a pliocén folyamán). A sok kisebb-nagyobb völgy ma is meghatározza a vizek lefolyását: (Állandó vagy időszaki vízfolyások kísérik, számos kisebb völgy ma tómederként funkcionál. Ezek a völgyek nagy mértékben kijelölik a közlekedési útvonalakat (amely gyakran célszerűtlen a keresztirányú összeköttetés hiánya miatt).

 

2/B. Az elmúlt kétmillió év földtani változásai jelentős területeken módosították a folyóvölgyek észak-déli irányultságát.

Külső-Somogy és a Zselic keleti felében a fővölgyek már nem követik ezt az irányt. Változást a közép- és felsőpleisztocén időszakában bekövetkező szerkezeti mozgások hoztak. A tektonikus mozgások hatására létrejött törésvonalak, illetve e vonalak mentén kiformálódó új völgyek jelentősen módosítot­ták a korábbi víz-, illetve völgyhálózatot: az eddigi meridionális völgyirányok feldarabolódtak.

¨    Külső-Somogy keleti felében nyugat-keleti irányú törések lettek a meghatározók. Ezek mentén jöt­tek létre a terület fő vízfolyásai, a Jaba, Kis-Koppány és Nagy-Koppány, amelyek a lesüllyedt Sió-völgy felé indultak. A hozzájuk kapcsolódó mellékvölgyek máig őrzik az eredeti meridionális irányo­kat.

¨    Hasonlóan nyugat-keleti futásúak lettek a fővölgyek a Zselic keleti területén a térség kiemelkedése után.

¨    A tágabb térségben is több helyen változott a völgyek iránya. A Nyugat-Zalai-dombság víz-, illetve völgyhálózatának kialakításában meghatározó szerepe volt a tektonikus mozgásoknak; a Lenti-me­dence süllyedéke vonzotta magához. A Völgység fővölgyeinek többsége az újpleisztocén folyamán nyugat-északnyugat kelet-délkeleti irányba rendeződött. A Tolnai-hegyháton a felső-pleisztocénben bekövetkező szerkezeti mozgások nyomán délkeleti lefutású fővölgyek jöttek létre. A Szekszárdi-dombságot érte a legerősebb tektonikai igénybevétel, belső területe rácsosan feldarabolódott. A tö­résvonalakhoz köthető fővölgyei különböző csapásirányúak.

 

2/C. A folyók tájalakító szerepének két fő vonása: emelkedő területeken a völgybevágódás (denudáció), míg süllyedő területeken a hordalék-lerakás (akkumuláció). Somogy megye változatos tájain mindkettőre számos példa adódik.

Külső-Somogy keleti részén az említett rögök aszimmetrikus kiemelkedése után indult a (nyugat-keleti irányú) völgyképződés. A nyugati részen és az északi peremen a Balaton-medence kialakulása határozta meg a lefolyást és a völgyek kimélyülését.

Magas-Külső-Somogyban (Külső-Somogy északi felén) a völgyképződés mintegy hárommillió évre nyúlik vissza. Az eróziós völgyek formálását még a Dunántúli-középhegység felől érkező vízfolyások kezdték meg, majd sokféle földtani folyamat folytatta (tektonikus mozgások, a Balaton-süllyedék létre­jötte, a dombság szakaszos kiemelkedése stb.; a szakaszos bevágódást tükrözik az észak-dél irányú völgyek völgyvállai).

Belső-Somogyban a Marcali-háton játszódott még le nagyobb mértékű völgyképződés (a würm idő­szakban történt megemelkedés után).

A Zselicben is fontos szerepet kapott a folyóvízi felszínformálás. (Az elmúlt kétmillió évben végig ki­emeltebb helyzetű Zselic területén nem volt számottevő folyóvízi feltöltés, kivéve Sásd környékét, ahol a Mecsekből jövő vízfolyások hordalékkúpot építettek.) Kiemelt helyzetéből következik a völgyképző­dés, amely még hatékonyabbá vált mintegy egymillió éve (a közép-pleisztocénben), mikor a Zselic központi része felboltozódott.

 

2/D. A hordalékképződés jellemző területei a megyében a Dráva-völgy, a Kapos-völgy és kisebb mér­tékben a Balaton-medence.

A Drávamenti-síkság az elmúlt több millió éves időszak során végig süllyedő, így hordalék-képződéses térséget képezett. Az akkumulációban részt vett még a Duna és a többi északról érkező folyó. A Gleichenberg-Keszthely vízválasztó hátság kiemelkedése után az onnan induló vízfolyások, valamint a Dráva és mellékvizei rakták le hordalékaikat, de kisebb vízgyűjtő-területtel és hordalékmennyiséggel.

A würm időszakában bekövetkezett utolsó, erőteljes süllyedéstől kezdve a Dráva hordaléka vált meg­határozóvá. A folyó ekkor alakítja ki többek között a mai folyásával párhuzamos széles lapályát, a So­mogy déli csúcsától induló Fekete-víz síkságot. A folyó ezt követően helyeződött délebbre, ahol üledé­kével kialakította a mai Dráva-síkot. Az idősebb teraszok a hordalék alá kerültek, és csak Csurgótól fölfelé, a Mura-torkolatig találhatók meg a felszínen.

A Felső-KaposKalocsai-árok a kialakulásától kezdve a hordalékképződés bázisa. A Dunántúlt ketté­osztó vízválasztótól majd a Balatontól dél felé futó vízfolyások rakták itt le hordalékukat (a Zalától az Ős-Sárvízig számos folyó és vízfolyás). Az árok alsó részén 100-120 m-re kivastagodó folyóvízi hordalék töltötte föl a lesüllyedt völgyeket, így a korábbi dombos vidék helyett síkvidéki terület alakult ki.

A Balatoni-medence fokozatos lesüllyedésével újabb akkumulációs zóna jött létre Belső- és Külső-So­mogy északi peremén. A hordalékképződés azonban a vízfolyások kisebb vízgyűjtő területe miatt itt csekélyebb mértékű volt.

Korábban jelentős hordalékkúp-épülés zajlott Belső-Somogy területén. A dunántúli vízválasztó előtt az északi folyók végezték ezt. A Duna kisalföldi átfordulása után már csak kisebb folyók vettek részt a feltöltésben, közülük a legnagyobb a Zala, amely az első (türjei) kaptúra után Belső-Somogyban terí­tette szét hordalékát. Jelentős volt a Tapolcai-medence felől érkező vizek munkája, amelyek a domb­ság keleti felén rakták le hordalékukat. Az elmúlt egymillió évben a Balaton-medence kialakulásával (és a Zala második eltérítésével) Belső-Somogyban a nagy mértékű hordaléklerakódás gyakorlatilag megszűnt.

 

3

A vízfolyások mellett a felszínképződést számos tényező alakítja, ezek közül ki kell emelni a szél hatását. Somogyban ennek eredményeként jött létre a terület nagy ré­szét borító a lösztakaró, illetve homokréteg.

3/A. Az utóbbi néhány százezer évben (a felső-pleisztocén folyamán) a korábbiakhoz képest jelentő­sen visszaszorult folyóvízi feltöltés. A melegebb csapadékosabb periódusokban fölerősödtek az előző­ekben részletezett völgybevágódási folyamatok.

A hidegebb időszakokban az éghajlattól függően a szél és egyéb felszínformáló folyamatok is hatéko­nyabbá váltak.

A hideg-nedves időszakokban a marásos (deráziós) folyamatok (fagy-aprózódás, lejtőleöblítés) jutottak túlsúlyra (létrehozva a deráziós völgyek számtalan változatát). Ekkor léptek fel, különösen a kiemelt peremeken a csuszamlások. Legismertebb előfordulásai Magas-Külső-Somogy meredek északi lejtői­hez köthetők. (A tágabb térségben a Hegyhát nyugati és északi peremén, a Szekszárdi-dombságban, valamint a Zalai-dombságban fordulnak elő.)

A hideg-száraz éghajlati szakaszokban a szél okozta (eolikus) felszínformálás (löszképződés és futó­homok) kapott nagyobb szerepet.

 

3/B. A Dunántúli-dombság legjelentősebb futóhomok-területe Belső-Somogy területén található. Kisebb futóhomok-előfordulás ismert Magas-Külső-Somogy észak-dél irányú hátainak északi előterében.

A belső-somogyi futóhomokformák általában nem túl magasak. (Ez azzal magyarázható, hogy a terület az Alföldhöz képest több csapadékot kapott, így kötöttebb volt, és a megtelepedett növényzet is védte a szél hatásától.) Ez különösen jellemző Belső-Somogy nyugati sávjára, a Kis-Balaton és Dráva-völgy közötti homokfelszínre. A belső-somogyi futóhomok általában görgetettebb, mint Magyarországon má­sutt, ezért jóval több itt a széllyuk, és gyakori a lepelhomok.

Belső-Somogy északi részén inkább a völgyképződési (denudációs) formák vannak túlsúlyban, a dé­lebbi területein viszont az akkumulációs formák gyakoribbak.

 

3/C. Somogy megye térségében a lösztakaró nyugatról kelet felé vastagodik. A Kelet-Zalai dombságon még csak foltokban van jelen. Belső-Somogyban a Marcali-hát lösztakarója a legjelentősebb. Domb­tetőkön 3-6 méter vastagságot ér el, de a lejtőn lefelé haladva 10-15 m-re is kivastagszik.

Külső-Somogyban a löszös üledékek az uralkodóak, vastagságuk 10-20 méter között változik. A lösz­réteg a Tolnai-dombság területén többnyire 10-50 méter között ingadozik, de akár 70 méter vastag összlet is előfordulhat.

A Zselicben 10-40 méteres a lösztakaró.

A löszös alapkőzet ma is kiemelt szerepet játszik a talajok kialakulásában és típusában. Meghatározza egyes talajok pufferkapacitását, szennyeződésre való érzékenységét, talajvíz-helyzetét, magasságát stb. Az ún. típusos lösz poranyagát a szél szállította, és a tetőkön, táblás felszíneken és enyhe lejtőkön ülepedett le. Jellemző folyamat, hogy lejtőlemosás révén a lösz a völgyben halmozódott fel (deráziós lösz vagy Lóczy-lösz), illetve az, hogy megcsúszás következtében áthalmozódott (löszderivátumok).

A löszök kora változó. Ott, ahol a löszösszlet vastagsága nem haladja meg a 15-20 m-t, általában fiatal lösz borítja a felszínt. A több tíz méteres feltárásokban viszont idős löszök is jelen vannak.


T.2. Tájak

1

A földtörténeti folyamatok révén alakultak ki a térséget alkotó tájak. Somogy megye nagy részén két középtáj Külső- és Belső-Somogy osztozik. Közöttük nemcsak táj­képi-természetföldrajzi, hanem történelmi eltérések is vannak. (Külső-Somogy területé­nek igazgatási és művelődési központja Somogyvár volt, míg Belső-Somogy a török előtt „Segösdi” kerület néven királynéi birtokként szolgált.) Somogy megye részét képezi még a Zselic, amely kistájként a TolnaBaranyai-dombság (középtáj) része. Külön em­líthető a Somogyi-parti sík, mint a Balaton-medence (középtáj) része.

Somogynak nemcsak a természeti képe, hanem a természetföldrajzi felosztása is válto­zatos, az egyes kutatók eltérő módon határolják le. Általánosnak tekinthető kistáji fel­osztása:

¨      Belső-Somogy: Marcali-hát, Kis-Balaton, Kis-Balaton és Dráva völgy közötti homok­felszín (Nyugat-Belső-Somogy), Nagyberek, Nagyberek és Dráva völgy közötti ho­mokterület (Kelet-Belső-Somogy), Dráva-völgy

¨      Külső-Somogy: Nyugati lépcsős sík, Bolgári-hát, Karádi-hát, Balatonföldvári-hát, Jaba-Balaton közti hát, Jaba és Kis-Koppány közti hát, Kis-Koppány és Koppány közti hát, Dél-Külső-Somogyi löszfelszín, Koppány és Dél-Külső-Somogyi löszfelszín közti hát, Sió-Kapos menti löszfelszín.

 

1/A. Belső-Somogy a nagyobb kiterjedésű (3000 km2, a megye területének 50%-a), átlagos magas­sága 173,2 méter. A Kis-Balatontól és a Nagyberektől déli irányban a Dráva-völgyég lenyúló, nagyrészt homokos síkság. A tagolatlanabb felszínű belső-somogyi homokvilágot a környezete fölé 30-40 m-re kiemelkedő, lösszel borított Marcali-hát osztja ketté. A síkság folyóvízi hordalékból épül fel, amelynek felszínén futóhomok formák találhatók (homokbuckák, szélbarázdák, garmadák, homoklepel stb.). Ta­lajtípus szerint döntő részben barna erdőtalaj borítja. Belső-Somogy legmélyebb részeit lápos-mocsa­ras területek borítják.

A marcali-hát Balatonberénytől indul, és déli irányban 10 km széles, 50 km hosszú vonulat formájában fokozatosan ellaposodva nyúlik le. Barna erdőtalajjal tagolt löszös takaró borítja, amelyen erdőkkel és löszlepusztulási formákkal tarkított, szép ligetes tájakat találhatunk. A nyugati és keleti peremeken négy egymás fölötti szintben domblábi teraszok alakultak ki, amelyek száma dél felé haladva a hát­ság ereszkedésével csökken.

 

1/B. Külső-Somogy mintegy 2750 km2 területű, átlagos magassága 186 méter. Belső-Somoggyal el­lentétben területének nagyobbik része 200-300 m magasságra kiemelkedett, völgyekkel tagolt domb­sági felszín, somogyiasan szólva hegyvidék. Legmagasabb pontja a Kőröshegy melletti Gyugy-hát (311,5) méter, amely egyben a megye legmagasabb pontja.

Külső-Somogy felszínén a löszös üledékek az uralkodóak. A nyugati oldalán lehanyatló lejtős sík talaj­típus szerint barna erdőtalajú, ami kedvező a mezőgazdasági művelésre. Keletebbre észak-déli irányú völgyekkel tagolt lefutású hátak (Boglári-, Karádi-, Balatonföldvári-hát) következnek. Ezek ökológiai adottságaik alapján inkább erdőgazdálkodásra alkalmasak.

Keleti irányban továbbhaladva aszimmetrikus (megbillent) dombhátak együttesét találjuk, amelyeket keleti irányú folyók határolnak: Jaba, Kis-Koppány, Koppány. A jellemzőjük, hogy észak felé merede­ken lejtenek, dél felé viszont lankás lejtőkkel ereszkednek a völgyek talpához. Többségében csernozjom jellemzi. Elsősorban a déli lejtők jó mezőgazdasági termőterületek.

Külső-Somogy déli részét a Kapos-völgy alkotja, amelyet 15-20 méter vastag löszös üledék borít. Ta­lajtípus szerint csernozjom és barna erdőtalaj jellemzi, Somogy megye legjobb termőterületének szá­mít.

 

1/C. A Kapos völgyétől délre találhatóak a Zselic kiemelt és feldarabolódott vonulatai. Zselic észak-nyugati része tartozik Somogy-megyéhez. A területet észak-déli irányú völgyek jellemzik, meredek völgyoldalakkal és viszonylag széles, lapos völgyekkel. (A völgyeket keresztirányú törések is tagolják, ezért az egymáshoz közeli helységeket csak nagy kerülővel lehet elérni.) A Zselic átlagos tengerszint feletti magassága 211 méter, ennek ellenére aprólékos tagoltsága révén a Dunántúl egyik legmozgal­masabb és legszebb tája.

Pannóniai homokos-agyagos felépítésű dombság. Felszínén vékonyabb-vastagabb lösztakaróval fe­dett, azon barna erdőtalaj fejlődött ki. A lösztakaró leginkább északkeleten, illetve a déli szegélyen vastagodik ki, jellegzetes löszformákkal is e területen találkozunk. A meredek domboldalak miatt a szántóföldi művelés nem jellemző.

 

1/D. Balaton-medence déli része a pleisztocénban alakult ki, amikor a további süllyedés hatására a tó vize a medence belsejébe húzódott vissza. A visszahúzódás során a hullámmozgás eredményeként a déli part öblözetei turzásokkal lefűződtek, lagúnákká, majd a mai berkekké formálódtak. A partvonal fo­kozatosan kiegyenesedett.

A környezetből szigetként emelkednek ki a fonyódi és boglári pliocén végi pleisztocén eleji vulkáni tanúhegyek magas, meredek abráziós partfalaikkal.

 

2

Természetvédelmi jelentősége miatt a Dráva-völggyel részletesebben foglalkozunk. A Dráva-völgy területét is több területre feloszthatjuk (Közép- és Nyugat-drávai tájegység).

2/A. A Dráva-medence az ország délnyugati, ország határmenti része, amelynek a legnagyobb része Somogy megye területe és a Dráva folyó medencéjének a folyótól északra eső fele.

Lehatárolását nemcsak természetes határok adják. Déli, délnyugati határát a szeszélyesen kanyargó középszakasz jellegű Dráva medrében mesterségesen húzták meg, mert a természeti adottságok a folyótól délre is hasonlóak. Határai ÉK-en a Kelet-Zalai-dombság löszös pereme, majd Csurgótól DK-re Nyugat- és Kelet-Belső-Somogy, valamint a Mecsek és a Tolna-Baranyai-dombvidék alkotja. Éles morfológiai határ csak a Villányi hegység déli előterében alakult ki.

 

2/B. A medencealjzatot a paleozoós varisztida hegységképződés során keletkezett alaphegység al­kotja.

Az alaphegység főleg kristályos palából, gneiszből és gránitból álló tömege az egész terület alatt megtalálható különböző mélységben, töréses szerkezetű hegységrögökből álló vonulatok formájában. Az alaphegység a másod- és harmadidőszak folyamán, a pliocénig északkelet-délnyugati és észak-északnyugat–dél-délkeleti irányú szerkezeti vonalak mentén összetöredezett. Az alaphegység az egész időszakot túlnyomóan jellemző trópusi, a miocén végén szubtrópusivá váló éghajlat mellett tön­kösödött, erősen lepusztult röghegységgé alakult. Az egyes, északkelet-délnyugati fő csapásirányban vonulatokba rendeződött rögök különböző mértékben süllyedtek, emelkedtek.

A terület fejlődéstörténetében a miocén második felétől következett be lényeges változás.

A miocénban megkezdődő medencealakulás a pliocénban teljesedett ki, amikor az egész területen ál­talánossá vált a pannoniai beltenger uralma. A felsőpannoniai beltó maradványa egyre délebbre húzó­dott, s végül a szlavóniai medencében gyűlt össze. A mindenkori partokra az északról érkező folyóvi­zek folyamatosan szállították hordalékukat, területünkön keresztrétegzett homokot raktak le különböző vastagságban. A szlavóniai beltó északnyugati partján volt az Ős-Dráva és az Ős-Mura, északi partján a mai Rinya-lapály térségében az Ős-Duna torkolata. Ebbe a beltóba torkollottak a szomszédos északi területek vízfolyásai. A két nagy és több kisebb vízfolyás hozzájárult a szlavóniai beltó fokozatos fel­töltődéséhez, amit a lassú kiemelkedés is fokozott.

Ez az állapot addig tartott, míg a pleisztocén elején (würm) északabbra ki nem alakult a Felső-Kapos–Kalocsai süllyedék, ami átvette az erózióbázis szerepet. A Drávamenti-süllyedék elvesztette főfolyóját, az Ős-Dunát és mellékfolyóit. A mélyebb szintek laza, homokos rétegei igazolják, hogy a felszín a ple­isztocén elején és közepén csaknem egészében az É-ról érkező kis vízfolyások akkumulációs területe volt. Ennek eredménye a több helyen megfúrt, finom, illetve durva homokos réteg. Mivel a fúrások ezideig a Drávatamási-Harkányfürdő vonalától É-ra a Drávára utaló durva kavicsos rétegeket nem harántoltak, feltehető, hogy az említett vonaltól É-ra sem a pleisztocén elején, sem a közepén nem járt a Dráva.

A középpleisztocén végén, a belső-somogyi hordalékkúp-képződés befejező szakaszában állt rövid időre vissza a pleisztocén eleji állapot. Ekkora ugyanis feltöltődött a Felső-Kapos-Kalocsai süllyedék, s az északról érkező vízfolyások újra eljutottak a Dráváig. Átmenetileg visszatért az az állapot, amikor a középhegyvidék vonalától a Dráváig egységesen lejtett a felszín. A szállított hordalékban azonban mutatkozik eltérés. Míg korábban az Ős-Duna nagy víztömege és vízgyűjtő területe biztosított annyi energiát és hordalékot, aminek eredményeképpen kavicsos üledék kerülhetett le egészen délre is, a középpleisztocén végén az északról érkező folyók homokos üledéket szállítottak.

A Dráva-árok fokozatos pleisztocén besüllyedésének időszaka a würm, amelynek során a folyó a würm végén, óholocén elején a mai folyásirányával nagyjából párhuzamosan, de attól északabbra a BarcsDrávatamásiLakócsaSellyeVajszló irányt követte.

A felszínen és a felszín közelében mindenütt holocén kori folyóvízi, homokos, iszapos üledékek tele­pülnek.

 

2/C. A Közép-Dráva-völgy kistáj egy mindössze 1-4 km szélességű sáv, amely Őrtilostól Drávatamásiig 60-70 km hosszúságban nyúlik el. Jórészt alacsony- és magasártéri szintekre, Dráva-morotvákra, el­hagyott medrekre tagolódó alluviális felszín az erősen meanderező folyó bal partján.

Északkeletről rövid szakaszon a Kelet-Zalai-dombság löszös pereme, majd Csurgótól délkeletre Nyu­gat- és Kelet-Belső-Somogy szélfújta homokkal fedett hordalékkúpjának 10-20 m-es alámosott pereme szegélyezi. A belső-somogyi homokterületek és a Dráva-völgy határozott elkülönülése az újpleisztocén és a holocén folyamán végbement felszínváltozások során következett be. Ez leghatározottabban a morfológiai körzethatárt jelentő magaspart megjelenésében nyilvánul meg. A magaspart általában 10-20 m magasságú, de egyes szakaszokon (pl. Berzence és Bélavár között) 30 m viszonylagos magas­ságot is elér.

A síkságon belül viszont csupán néhány méteres szintkülönbségek jelentkeznek. A part meredeksége az alámosás függvénye. Ahol régóta nem jár már a Dráva, ott kevésbé meredek, mint ott, ahol most is alámossa. Maga a magaspart szerkezeti vonal mentén vetődéssel keletkezett, de a Dráva jelentő­sen átformálta, s ma már többnyire nem a szerkezeti vonal mentén jelenik meg. Ennek legfőbb bizo­nyítéka, hogy a magaspart rendkívül zegzugos lefutású, felülnézetben ívesen hajladozik a középsza­kasz jellegű folyó laterális eróziójának megfelelően.

A magaspart kevés kivételtől eltekintve a belső-somogyi felszín tartozéka, futóhomokkal meg­emelve. Egyes helyeken újpleisztocén kori lösz is képződött a magaspart peremén, bizonyítva azt, hogy a würm nagyobb részében folyóvizektől nem háborgatott terület volt. Magát a magaspartot a Dráva azonban a nedvesebb würm szakaszokban erősen pusztította, hátráltatta, a periglaciális idő­szakokban viszont a magaspart areális és deflációs lepusztítása volt az erősebb.

A szerkezeti mozgások és az éghajlatváltozások hatására a Dráván bekövetkezett ingadozások te­raszképződéshez is vezettek. Ilyen újpleisztocén terasz a Barcs térségében az alluvium fölé 5-6 m-rel emelkedő szint, amely kettőssé alakítja a máshol egységes magaspartot mintegy 1 km szélességben, s csak mögötte jelentkezik az átlagosan 15 m magasságú magaspart. Ezen a szakaszon megmaradt a Dráva újpleisztocén végi terasza: se el nem süllyedt a holocén folyamán, se el nem rombolta a Dráva. Ezzel szemben a kistáj nagy részén a holocén kéregmozgások hatására a medrét állandóan változtató Dráva a süllyedő területeken korábbi üledékeit vagy eltemette, vagy laterális erózióval elrombolta.

A meanderező folyó időről-időre bekövetkező, gyakran szerkezeti mozgásoktól is befolyásolt meder­változásait jól jelzi, hogy nem csupán a pleisztocén magaspart zegzugos futású, hanem a part és a je­lenlegi folyómeder egymáshoz viszonyított helyzete igen sajátos. Csurgó és Bélavár között például, sőt már Gyékényesnél is a magaspart és a folyó tekintélyes mértékben (8-10 km) eltávolodnak egymástól. Bélavártól Heresznyéig a folyó a magaspart tövében folyik, tovább Barcsig ismét távolabb kerülnek. Barcs és Tótújfalu között ismét alámossa a folyó a magaspartot.

A kiszélesedő völgyszakaszokat a folyó árterén morotvák nagy száma jellemzi. Némelyiküket állan­dóan vagy időszakosan víz tölti ki, s így jellegzetes morotvatavak alakulnak ki, de a többi is vizenyős lapály, újholocén szint, alacsony meanderteraszokkal. Egyik-másik elhagyott Dráva-mederben állandó vízfolyás van (Zsdála-patak, Dombó-csatorna, Rinya alsó folyása).

A folyó ma is bizonytalan futású, Barcs felett erősen meanderezik, futását állandóan változtatja, for­málja árterének felszínét. Barcs alatt már szabályozott mederben folyik. A Barcs-Drávatamásitól dél­keletre elhelyezkedő területek már a Dráva-sík kistájhoz tartoznak

 


T.3. Éghajlat, vízrajz

1

Atlanti-óceáni és mediterrán hatások egyaránt érvényesülnek a megye éghajlatában. A klíma kiegyensúlyozottabb, mint az ország északibb és keletibb dombsági jellegű térsé­geiben. A domborzat éghajlat-befolyásoló hatása közepes méretű. A helyi klímára a domborzat mellett a talajadottságok, a növényzet (elsősorban a még megmaradt fás ál­lomány), a vízfelületek vagy vizenyős térszínek gyakorolnak befolyást.

1/A. A megye nyugati felén jellemző mérsékelten meleg, mérsékelten nedves éghajlat kelet felé mér­sékelten szárazzá válik. A július havi középhőmérséklet a megye területén 20,6°C 21,6°C között in­gadozik. A megye nagyobb részének jellemző évi középhőmérséklete 10,5°C. A januári középhőmér­séklet tág határok között változik - 8,8°C 4,8°C. A csapadék évi átlagos mennyisége 800 milliméter (Dráva-völgye) és 650 milliméter (Somogyi parti-sík) között váltakozik. A hótakarós napok száma 30-40.

A napsütéses órák száma 1900-2000 óra körül alakul, a táj nyugati peremén 50-100 órával kevesebb, keleten ugyanennyivel több. A tenyészidőszak átlagos hőösszege 3000-3200°C, a tenyészidőszak át­lagos csapadékösszege 350-450 milliméter.A felszínt érő közvetlen és szórt sugárzás maximuma júli­usban, minimuma decemberben van. A sugárzási egyenleg évi összege átlagosan 184 KJ/cm2.

A felhőzet évi alakulását tekintve a táj közepesen borultnak számít (a dombság legnagyobb részén az égbolt 50-55 %-ban borult). A derült napok évi száma a Siófok-Kaposvár vonaltól nyugatra 50-70, a keletebbi és a délebbi részeken mintegy 20 nappal több. A borult napok száma ugyanezeken a terüle­teken 100-120, illetve 80-120 között alakul.

A ködös napok számának alakulása jól tükrözi a helyi tényezők, a domborzat és más ökológiai adott­ságok hatását. Belső-Somogy déli peremvidékén és a Dráva menti síkon a legmagasabb a ködös na­pok évi száma

 

2

A megye bővelkedik kisebb vízfolyásokban és kisebb-nagyobb tavakban. A Dunántúli-dombság vízrajzi vonatkozásban is különbözik a szomszédos területektől. A tagolt fel­szín, a fejlett völgyhálózat és viszonylag nedves éghajlat miatt a vízfolyások sűrűek, és a széles völgytalpak talajvízben gazdagok.

A sok-sok kisebb-nagyobb tó kialakulásának a megye felszínfejlődése és morfológiája kedvezett. A megye főbb vízgyűjtő területei:

¨      a Balaton vízgyűjtő területe: Sári-csatorna, Nyugati-övcsatorna, Bozót-csatorna, va­lamint 13 kisebb patak és csatorna;

¨      a Sió vízgyűjtő területe: Kis-Koppány, Jaba-patak;

¨      a Kapos vízgyűjtő területe: 31 kisebb-nagyobb patak és csatorna;

¨      a Dráva baloldali vízgyűjtője: Rinya és 15 patak.

A megye tehát bővelkedik kisebb vízfolyásokban, amelyek számos mesterséges és ter­mészetes tavat táplálnak. 1990-ben 61 halastavi tóegységben 490 halastavat, 63 tározót és egyéb tavat tartottak számon (azóta ez szám folyamatosan nő a kárpótlási magánta­vak miatt).

 


T.4. Az eróziót befolyásoló természeti és emberi eredetű tényezők

Az erózió által károsított talajok tekintetében Somogy az ország többi megyéje közül is kiemelten veszélyeztetett területnek számít az erózió mértékét, nagyságát és területi arányát tekintve egyaránt.

Az eróziót befolyásoló tényezők közé soroljuk azokat a természeti tényezőket, amelyek közvetlenül nem okoznak talajpusztulást, azonban kedvező vagy kedvezőtlen irányba befolyásolják az erózió kialakulását, a talajlepusztulás mértékét. A természeti tényező­ket összességében 3 fő csoportra oszthatjuk fel. Az első a geológiai viszonyok, a máso­dik és esetünkben a legfontosabb tényező a talajviszonyok, a harmadik tényező a nö­vényzet és növényborítottság.

A megye talajlepusztulásában uralkodó (egyedülállónak mondható) szerepet játszik az egyes talajtípusok mellett a helytelen és intenzív mezőgazdasági művelés.

 

1

Fizikai talajféleségek

 

A talaj szerkezete a talaj vízgazdálkodását és erodálhatóságát befolyásolja. A jó szerke­zetű talajok vízgazdálkodása így vízáteresztő és víztartó képessége jó, ezért a feszínivíz-képződésnek kisebb a valószínűsége. Az erodálhatóságot lényegében a fizi­kai szerkezet befolyásolja, mivel a nagyobb szerkezeti elemek nehezebben szállíthatók, mint az elporosodott, könnyen szétiszapolható talajszerkezeti elemek.

1/A. A homoktalajok esetében a szemcsék igen lazán kapcsolódnak egymáshoz, ezért a víz erodáló hatása igen erőteljesen érvényesül. A részecskék egymáshoz tapadása bizonyos nedvességi állapot­nál kedvezőbb, azonban ez a talaj gyors kiszáradása miatt rövid ideig érvényesül. Túl nedves talajálla­potnál a tapadás ugyancsak lazábbá válik, majd teljesen megszűnik. A laza szerkezet miatt vízát­eresztő, vízvezető képességük jó, ezért a lehulló csapadék könnyen beszivárog, így felszíni vízmeg­tartó képességük csekély.

A vályogtalajokon belül a gyakorlatban homokos és agyagos vályogtalajokat különböztetünk meg a túl­súlyban lévő frakció szerint. A vályogtalajok vízzel szemben közepesen állnak ellen. A nagyobb mennyiségű homokot tartalmazó vályog részecskéinek tapadása kisebb, mint az agyagosabb vályog­talajoké. Vízáteresztő képességük kisebb, mint a homoktalajoké, így a felszínivíz-képzésben szerepük jelentősebb mint a homokoké.

 

2

Genetikai talajtípusok erózióérzékenysége

 

A megye területét uralkodóan két talajtípusba sorolhatjuk: barna erdőtalaj, illetve barna­föld, megemlíthető még a csenozjom típusú talaj. Az eróziót jelentősen fölerősítette az erőteljes mezőgazdasági művelés.

2/A. Az megye nagy területein uralkodó (és mezőgazdasági művelés alatt álló) agyagbemosódásos barna erdőtalajokban az A szint laza poros, lemezes szerkezetű, viszonylag jó vízáteresztő képességű, így a csapadék a B szintig zavartalanul beszivárog. A B szint áteresztőképessége rosszabb, így a víz a felső határán megreked. Ennek eredményeként felszín alatti rétegerózió, néha mikroszuliflukció alakul ki. Az A szint könnyen erodálható, így gyorsan lepusztul. A B szint tömörödött, kis vízbefogadó-képes­ségű, erősen ellenálló, de nagy felületivíz-képzésre hajlamos.

A barnaföldek (Ramann-féle barna erőtalaj) rendszerint löszön vagy márgán alakulnak ki. Az A szint ellenállása az erózióval szemben gyengén közepes. A B szint ellenállása nagyobb, mint az A szinté. Ha az A szint már lepusztult, akkor a B szinten már jelentős felszínivíz-képződéssel kell számolni, mi­vel a szint vízáteresztő képessége jóval rosszabb mint az A szinté.

A csernozjom barna erdőtalaj erózióval szembeni ellenállása kisebb, mint a többi erdőtalajé, vízbefo­gadó-, víznyelő-képessége azonban általában nagyobb.

A csernozjom talajok tekintetében a megyére is jellemező löszön vagy homokos löszön kialakult típu­soknál kell jelentős erózióval számolni (ha megsérül a fedő talajtakaró, rohamos pusztulás veszi kez­detét). A löszplatók és a völgyek közötti viszonylagosan jelentős magasságkülönbség van amely erősíti az erózió nagyságát. Összességében kiemelkedő e talajtípus erodálhatósága.

 

3

Az erózió mértéke

 

A megyék összterületéhez viszonyított talaj károsodás tekintetében Somogy a negyedik helyen áll 53,3%-kal. A talajpusztulás területi kiterjedésében Somogy az első (320 ezer ha), megelőzve Veszprém (247 ezer ha), Borsod-Abaúj-Zemplén (224 ezer ha), Tolna (205 ezer ha) megyét.

3/A. Az erősebben művelt mezőgazdasági területeken találkozunk erősebb erózióval. Jelentős terüle­teken már erős erózióról beszélhetünk, ahol a termőréteg 30-70%-ban lepusztult, s ez komoly károkat okoz. A legnagyobb terület (szinte egész Külső-Somogy) a gyenge erodáltság esetén lassú, közepes eróziónál erősen gyorsuló talajlepusztulás típusába tartozik. Jellemző még az erősödő fokozatokkal, erősen gyorsuló lepusztulású terület is.

 

Erodáltság foka és területe

Megye

Erősen erodált 1000 ha

Közepesen erodált 1000 ha

Gyengén erodált 1000 ha

Összesen erodált 1000 ha

Győr–Moson-Sopron

12

26

59

97

Komárom

17

65

100

182

Vas

29

36

45

110

Veszprém

144

52

51

247

Fejér

28

46

130

204

Zala

44

83

47

174

Somogy

37

162

121

320

Tolna

40

90

75

205

Baranya

24

67

70

161

Pest

43

44

52

139

Nógrád

63

59

25

147

Heves

19

39

29

87

Borsod-Abaúj-Zemplén

54

116

54

224

 

Erodáltság foka és aránya megye összterületéből %

Megye

Erősen erodált 1000 ha

Közepesen erodált 1000 ha

Gyengén erodált 1000 ha

Összesen erodált 1000 ha

Győr–Moson-Sopron

3

6,5

14,7

24,2

Komárom

7,1

27,

41,5

75,6

Vas

8,9

11,

13,8

33,7

Veszprém

28,1

10,1

9,9

48,1

Fejér

6,7

11

31,2

48,9

Zala

13,2

24,9

14,1

52,2

Somogy

6,2

27

20,1

53,3

Tolna

11,3

25,4

21,2

57,9

Baranya

5,4

15,2

15,9

36,5

Pest

7,2

7,3

8,7

23,2

Nógrád

23,5

22

9,3

54,8

Heves

4,9

10,1

7,5

22,5

Borsod-Abaúj-Zemplén

7,8

16,7

7,8

32,3